Egy régi novella…

Az úgy volt, hogy a 6. kiadást övező nagy izgalomban annyit emlegették, mennyire hasonlít a 40K második inkarnációjára, hogy elő akartam szedni egy régi írásomat, ami a 2. kiadás szabályait taglalja, és kipakolni ide, de egyelőre nem találom. Megtaláltam viszont egy régi novellámat, Vampire témakörben, amiről eszembe jutott, hogy van egy másik is, ami nem téma-idegen. Kb. tíz+ éve íródott, amikor még az FMH-ban játszottunk azokkal az emberekkel, akik azóta szintén békés családapák lettek, és már egy percük sincs a hobbira. Na, akkor írt ki a klubvezető egy novellaíró pályázatot, amire a most következő szösszenetet alkottam. Még vagy két pályamű született, de végül ez lett a nyertes pályázat (és nyerte meg a felajánlott két sustained-fire kockát). Szóval nagyon rossz nem lehet, de majd ti megmondjátok.

Éjszakai bevetés

- Késnek. – jegyezte meg a kapitány. – Persze ez ezeknél a kis patkányarcúaknál egyáltalán nem meglepő. Ha engem kérdez, szerintem az egyetlen igazán megbízható és hatékony abhumán egység az ogrin rohamosztag. Igaz, nem túl okosak a fiúk, de legalább lelkesek, és komolyan veszik a háborúskodást. A bryzai hadjáratban például itt volt maga a nagy Archibald Főprédikátor, aki olyan szép beszédet tartott az ogrin századnak, hogy azok utána könnyűszerrel szétzavarták az egész rusnya ork bagázst. A felesek meg mit csináltak? Úgy leitták magukat előző nap, hogy az egész csata alatt csak azokat a dög gyalogtankokat voltak képesek eltalálni! Legszívesebben nem is ezeket adnám ön mellé, de a parancsokság ragaszkodik hozzá, és amit az öreg Grigor a fejébe vesz, azt energiakesztyűvel is nehéz onnan kiverni! – sóhajtott a nagydarab ember lemondóan, majd megvakarta teljesen tar, tetovált koponyáját, és várakozóan a vendégére nézett. Az orgyilkos, amióta csak jelentkezett nála, némán hallgatta történeteit, sőt még egy halvány mosollyal sem jelezte tetszését, pedig a catachani ezred tisztikara minden évben egyhangúan őt, Johann Stern kapitányt jelölte a Legjobban Előadott Vesztes Csaták díjára. Na mindegy, az orgyilkosokat úgysem ezért fizetik (ha fizetik egyáltalán), gondolta végül, de azért legalább valami érzelemfélét mutathatnának néha, mert így a hideg futkározik az ember hátán, ha azokba a rezzenéstelen szemekbe néz, és teljesen úgy érzi magát, mintha egy harci robotot próbálna jobb kedvre deríteni.

Látván, hogy vendége csak nem akar megszólalni, felkészült, hogy elmeséli azt a csatát, amikor először harcolt együtt a félelmetes hírű és szagú Attilai lovasokkal, mert azt már végképp nem bírta volna idegekkel, hogy ő is csak némán álljon, és az orgyilkost bámulja,  de szerencséjére a feleseknek csúfolt apró termetű mesterlövész-különítmény éppen ezt a pillanatot választotta, hogy utasításának engedelmeskedve, a parancsnoki sátorban megjelenjen.

- Helló főnök, hogy ‘s mint ebben a pocsék időben? – kérdezte őrmesterük nyeglén, ám amikor észrevette a félhomályban álldogáló orgyilkost, rögtön hangot váltott, sőt fürgén tisztelgett is egyet – Hertig Bricken, az AA42-e felderítő osztag parancsnoka szolgálatra jelentkezik!

Háta mögött társai is megpróbálták vigyázzba vágni magukat és tisztelegni, de ez négyükből mindössze egynek sikerült; a többiek igencsak dűlöngéltek, és hol a kapitányra, hol az orgyilkosra vigyorogtak némiképp bamba arccal.

- Nahát, ez a mi kis elitkommandónk! – gúnyolódott a kapitány. – Ők lesznek az ön kísérői és – feltéve, hogy addig magukhoz térnek – társai a küldetése során.

- Igazán nem szeretném Önt felesleges válaszok megfogalmazására késztetni kapitány,  de ha vázolná nekem, miért is lesz szükségem eme kis termetű lövészekre, nagy segítségemre volna abban, hogy betöltsem azt az űrt, melyet ez a kérdés nyitott gondolataim sorában. – szólalt meg az orgyilkos olyan könnyed hanghordozással, mintha nem is eligazításon, hanem egy kormányzósági fogadáson lenne.

- A parancsnokság utasításai szerint ők vezetik el önt az ellenség táborhelyére, és amennyiben a vezér halála nem tántorítja el ezeket az elátkozott káoszfajzatokat attól, hogy továbbra is a mi bolygónkon kutakodjanak, ők lesznek a segítségére abban, hogy minél többtől megszabaduljunk, mielőtt a főseregünk általános támadást indít ellenük. Az én véleményem persze az, hogy sokkal jobban járna egy csapat kemény rohamosztagossal, mint ezekkel a részeges puhányokkal itt, de hát a parancsnokság döntése szent és megfellebbezhetetlen…

- Elnézést uram, de ez azt jelenti, hogy nekünk most el kell kísérnünk az orgyilkos urat a sok káoszgárdista közé, és ott is kell maradnunk, amíg nem jön az erősítés? – vágott közbe halálra vált arccal az egyik felderítő.

- Azt bizony, közlegény! – jelentette ki a kapitány kárörvendő vigyorral az arcán.

- Tudtam én, tudtam – roskadt magába a kérdező. – Amikor a felhők elkezdtek gyülekezni, nekem már volt egy olyan érzésem, hogy nekünk ki kell mennünk az esőbe…

~~~

Órák múlva, amikor még mindig zuhogott, és a birodalmi tábort már jó pár kilométerre a hátuk mögött hagyták, valóban minden okuk megvolt a panaszra. Nem elég, hogy szakadt, mintha valaki mindegyikük feje fölött egy soha ki nem fogyó vödörből öntötte volna rájuk a vizet, de még a sötétség is ereszkedni kezdett. A felderítők szinte egyformában morogtak, s a hangos veszekedést is csak az orgyilkos jelenléte akadályozta meg, akitől egy kicsit azért mindannyian tartottak. Őt úgy látszik, nem zavarta az eső – egykedvűen sétált a többiek nyomában, s csak néha kapta fel a fejét egy-egy hangosabb zajra. A nyugodt felszín mögött azonban már a Gyilkos készülődött, hogy ledobja végre emberi álcáját, és ismét önmaga lehessen.

Amikor végül is elérték a káoszsereg táborát, már minden félszerzet ezerszer is elátkozta azt a napot, melyen aláírta jelentkezését a birodalmi seregbe. Egyetlen vigaszuk az lehetett, hogy végre elállt az eső, s a levegő lassan újra melegedni kezdett. A fákról azonban, melyek alatt fedezéket építettek, bőven csöpögött a víz, ami újabb morgásra adott alkalmat.

- Azóta, mióta beálltunk a seregbe, egyfolytában csak kellemetlenségeink vannak, – panaszkodott az állandóan nyűgös Jacek. – pedig mindenki azt mondta, hogy ez aztán az igazi móka, aztán tessék! – itt ülünk az esőben, várjuk, hogy azok a veszett gárdisták idetévedjenek, és jól összevagdaljanak a lánckardjaikkal! Ráadásul ebben a sötétben nem is látok semmit, úgyhogy akár otthon is hagyhattam volna ezt a puskát, és akkor most legalább nem fájna a vállam!

- Tudod mit, Jacek? Ahogy a műszakiak mondják: infralátcső bekapcs, pofa kikapcs!  – fakadt ki az őrmester, akinek már kezdett elege lenni abból, hogy hiába van neki is minden baja, még a társai problémáival is foglalkoznia kell. Már annak idején is gyanús volt számára, hogy ez az őrmesterkedés nem lesz annyira jó mulatság, mint ahogy azt a komisszár mondja, de hát nem volt mit tenni, az öreg Ivanov nagyon értett a rábeszéléshez, meg hát az a szép vállap ami a ranggal jár, az is olyan vonzón csillogott… – Na mindegy, Hertvig fiam, ha elvállaltad, hát csináld! – mormogta maga elé, és elkezdte kirámolni hátizsákjából a taposóaknákat. – Pochnik, Daru! Itt vannak az aknák. Dobáljátok szét őket a szokásos alakzatban, aztán gyertek vissza és ássátok be magatokat valamelyik bokorba!

- Nem nem szeretnék beleszólni a munkájába kedves őrmester, ezzel is bomlasztva az amúgy is ingatag parancsnoki struktúrát mely az önök hadseregében fennáll, de azt hiszem jobb volna, ha beavatna engem is abba, hogy az aknákat a standard birodalmi minta szerint rakják le, avagy valami egyéb elrendezésben, mivel utamról visszatérvén nem szeretném, ha egy-kettő az én lábam alatt robbanna, s így nem teljesítené be eredeti célját. – szólalt meg az eddig néma orgyilkos, és kezében félig összeszerelt puskájával várakozóan nézett a félszerzetre.

- Öhömm. Izé. Hát persze. Naszóval, mi a birodalmi 2-es minta Heindrikkson-féle változatát használjuk, kiegészítve egy központi aknával, melytől mindenki olyan távolra helyezkedik el, hogy a berepülő ellenség felrobbant alkatrészei ne találják el.

- Jó. Ebben az esetben én a hatszög két csúcsa közötti felezővonal irányába távozom, és abból az irányból is térek vissza. Az általam először említett esemény öt perc és tizenöt másodperc múlva következik be, míg a második a körülményektől függően egy óra és két nap között bármikor. Az utóbbi tényező miatt kérem alaposan figyeljék meg, hogyan is fest álcaruhám, és hogyan mozgok benne, mivel szeretném elkerülni azt a sajnálatos eseményt is, hogy visszatértem alkalmából néhányan köszöntőlövéseket adjanak le rám, én pedig ellenséget gyanítván, a bokrok közé lőjek válaszképp.

- Hát jó, majd igyekszünk… Bár, a fene se tudja, de amilyen ramaty állapotban most vagyunk, még minden lehet!

- Azért én remélem, hogy addigra összeszedik magukat, hiszen az eső is elállt, az a szer pedig, melyet a tábori orvos adott, garantáltan hatásos a részegség és  másnaposság leküzdésére. Mindenesetre a “Jaj! Jaj! Itt az ellenség!” jelszót kiabáló, lövöldöző bokrokat majd megpróbálom előbb megnyugtatni, s csak aztán lelőni.

- Huh, ez nagyon megnyugtatóan hangzik, nem igaz Jacek?

- Ja. Én már úgy megnyugodtam, hogy fel is ülök erre a nagy magas fára, aztán elolvasgatom, hogy hogyan is áll a hadjáratunk, ti meg közben ugyanilyen nyugodtan lelövöldözhetitek egymást.

Hertvig szenvedő arccal az orgyilkoshoz fordult, hogy hátha lát valami kis együttérzést az arcán, de már csak a mesterlövész-sisak szuper-érzékeny lencséibe nézhetett, s rögtön felismerte, hogy az orgyilkos megszűnt bajtárs lenni, átalakult valami mássá – valamivé, aminek nincsenek érzelmei, nem beszél cirkalmas körmondatokban, és csak feladatának teljesítése érdekli. Egy hosszú pillanatig magával a Halállal nézett szembe, s dermedtségéből csak akkor ocsúdott fel, amikor az egy gyors iramodással a bokrok közt termett, hogy örökre eltűnjön szeme elől az alkonyi sötétben.

~~~

Az éjszaka igencsak hosszúnak bizonyult a félszerzetek számára, hiszen végig éberen őrködniük kellett, s az egyetlen zaj, ami időnként megzavarta nyugalmukat, a rádiós hangja volt a kommunikátorban, amint óránként kódolt üzeneteket küldözgetett az orgyilkosnak. Ezek ugyan egy darabig érdekesek voltak, de aztán közösen megállapodtak abban, hogy vagy a parancsnokság nagyon hülye, hogy ilyen egyértelmű parancsokat küldözget, vagy mégsem, ám ebben az esetben az orgyilkos meg úgysem fogja érteni, hogy mit kell csinálnia, és reggelre halomra lövi az egész káoszbrigádot, majd visszajön, és végez a rádióssal is. Ezt a variáció mindannyiuk tetszését elnyerte, hiszen így nem kellene részt venniük egy nagyon kellemetlen harcban, és a rádiós sem idegesítené többet őket a kantinban az ostoba favicceivel. Abban is megállapodtak, hogy ha a küldetésük jól sikerülne, kérvényezni fogják áthelyezésüket az űrgárdistákhoz, mert akkor legalább teljes páncélzatuk lesz, amely minden bizonnyal tartalmaz egy hőmérséklet-szabályozót is, és végre soha többé nem kell a hidegben ücsörögniük a vizes bokrok alatt, arra várva, hogy valami buta ellenség rálép az aknáikra, vagy beáll tűpuskáik csöve elé.

Ezt a gondolatmenetet már sikerült egészen addig végigvinniük, hogy rájöttek, felesleges űrgárdistának állni (sokkal jobb a matrózkodás egy kereskedőhajón, hiszen ott is fűtenek, és még harcolni sem kell, csak nagy ritkán), amikor a hajnali nyugalmat egy akna robbanása és egy darabokra szakadt káoszgárdista repülő darabjai zavarták meg.

- Hogy a fenébe jutottak el ezek ilyen közelre? – villant át Hartvig agyán a gondolat, de a következőre már nem maradt ideje, mivel az aljnövényzet fedezékéből díszes, régies páncélzatú űrgárdisták ugrottak elő lánckardokat lengetve és bősz csatakiáltásokat harsogva. Az egyik éppen feléje indult, s koponyákkal díszített sorozatvetőjéből csak úgy süvítettek a robbanógolyók, ám egy jól elhelyezett mérgezett tű a szemébe, és máris lelassult mozgása. Egy másik a torkába, oda ahol a sisak és a mellvért találkozik, és nem mozdul többet.

Daru nem volt ilyen ügyes – az ő mellét robbanógolyó tépte szét, mielőtt akár csak egy ellenséggel is végezhetett volna. Nem volt azonban idő a gyászra, már jött is a következő, és mögötte még vagy húszan. Hartvig látta, hogy reménytelen a küzdelem, mert hiába lőnek le egyet-egyet, a következő közelebb jut, az utána következő még közelebb, és végül elérik őket, közelharcban pedig semmi esélyük sem lesz. Nem volt azonban választásuk: vagy gyorsan leszedik őket, vagy meghalnak. Így hát összeszedte magát, és igyekezett olyan gyorsan lőni, ahogyan azt egyszer egy eldától látta, és nem gondolni arra, mi lesz akkor, ha lövése célt téveszt. Egy sikoly balról – Grufi is halott. Cserébe három tű a gyilkos vállába – a méreg majd megteszi a magáét. Újabb lánckardos fanatikus, újabb szemlövés, ahogy azt a kiképzésen tanítják. Jacek káromkodása felülről – ez mégis felült a fára? -, majd szúró fájdalom a jobb lábában, ahogy egy lézersugár átlyukasztja a combját. Bírni kell! Még egy lövés – még egy halott, de aztán a következő már nem talál, és a gárdista ott tornyosul felette. Nagy nehezen egy repeszgránát a kézbe, majd vigyorogva, mint a haldokló Ivanov, amikor közvetlen közelről belelőtt a sérült Leman Russ üzemanyagtartályába, magával víve az ork hadurat és kíséretét, kibiztosítani, és várni a jól ismert robbanás zaját, és a  sötétséget, melyből nem lesz visszaút.

~~~

Az orgyilkos eldákat megszégyenítő sebességgel rohant a harci zajok felé. Most, hogy feladatát elvégezte, sőt egy kissé túl is teljesítette, eljött az ideje, hogy társaival is foglalkozzon. Bár nem értette, hogy hogyan találhatták meg őket ilyen hamar, a kérdést meghagyta a káoszgárdisták stratégiáját elemző tiszteknek. Sosem az a fontos, hogy hogyan következett be a hiba, hanem az, hogy miként lehet azt elhárítani. Ha sikerült a helyzetet megoldani, ráérünk arra is, hogy felelősöket és bűnbakokat keressünk. A helyzet megoldása most az ő kezében volt, a felelősök pedig valószínűleg hamarosan úgyis halottak lesznek.

Ahogy közeledett a tisztás felé, úgy ritkult a lövöldözés is. Mire kirobbant az erdőből, hogy elpusztítsa azokat, akik megölték társait, már csak egyetlen félszerzet lövöldözött egy fa tetejéről, melyet  öt gárdista állt körül. Ezek közül kettő azonnal meghalt, amikor pisztolyának páncéltörő lövedékei agyukba fúródtak, a többieknek még volt idejük megfordulni, hogy farkasszemet nézhessenek a Halállal. Egyiküknek nyakát törte, a másikat saját kardjával tűzte örökre a fa törzséhez, a harmadiknak pedig sisakostul zúzta össze a koponyáját.

A beállt csend csak néhány pillanatig tartott, mivel a félszerzet is hamar magához tért annyira, hogy társait kezdje siratni, az egyre közeledő üvöltés, vinnyogás pedig azt jelezte, hogy üldözői is egyre közelebb érnek. Nem maradt hát más tennivaló, mint leadni a jelentést, és minél gyorsabban visszajutni a fősereghez. A vezér és testőrei halottak, amit kerestek már az ő kezében van, nincs hát mire várni, a többi már a tankok és nehézfegyverek dolga. Ami pedig a veszteségeket illeti, a félszerzetek számára sajnálatosan alakultak az események, de hát végül is négy felderítő élete elég olcsó ár a sikerért – legalábbis a birodalmi mérce szerint. Igaz, ezt a csapat túlélője valószínűleg egészen másként látja, de hát ez végül is érthető. Hogy ő maga hogyan gondolja, ismét más dolog, bár szentélyének sok tagja valószínűleg nagy megrőkönyödéssel vette volna tudomásul, hogy a sokéves szolgálat és a számlálatlan halott után még mindig képes arra, hogy ilyen gyorsan megkedvelje azokat, akikkel együtt dolgozik, s akiket legtöbbször megismerni sincs ideje, ám meggyászolni annál inkább.

Bizony, a Birodalom minden orgyilkosa legalább egy temetőt megtölthetne áldozataival, de ugyanennyi föld kellene ahhoz is, hogy társait elfedje…

(Hogy tetszett? Jöhet a vámpíros? :-)

Figuratartó doboz házilag (avagy egy kis sufni-tuning)

Hobbistaként valószínűleg ti is találkoztatok a problémával, hogy a sok kis modellt tárolni és cipelni nem egyszerű dolog. Én is pakolásztam a kis dobozokba, amikben eredetileg laktak, meg műanyag étel-tartókba, szivaccsal kibélelve, de így mindig csak a macera volt velük: egyrészt sose találtam, hogy mi hol van, másrészt meg versenyre cipeléskor is macerás volt a sok kis (különféle méretű és alakú) doboz összepakolása. A GW-s táskák nagyon szépek, nagyon jók, de hátrányuk, hogy nagyon drágák, és csak a kivágott lyukaknak megfelelő modellek tárolhatók bennük szépen. Úgyhogy aztán elszántam magam, és nekikezdtem a saját gyártmányú figuratartó doboznak, minimáldizájnon és minimálköltségen.

Az alap legyen egy nagy doboz. Mindegy milyen, lehet műanyag, karton, hullámpapír, a lényeg, hogy sokminden férjen bele, és ne kelljen külön-külön variálni a sok kis vacak dobozzal, amibe aztán tízesével kerülnek bele a figurák.

A doboz kibéleléséhez vásároltam aztán vastag szivacsot egy occsó cikkeket áruló háztartási boltba (ez épp itt van, a munkahelyemtől nem messze, a Mechwart-Ligetnél, de valszeg hasonló megtalálható mindenfelé az országban). A szivacs eredetileg bútorokhoz készült, 1×1 méteres kiszerelésben kapható, különféle vastagságban (2-4 cm), és rettenetes 300 Ft körüli áron kapható. Én 3 cm-est vettem, az elég mély még a kiállóbb alkatrészekkel rendelkező (kisebb gyalogos) modelleknek is.

Ezután jött a szivacsok nyiszatolása. Első lépésként szépen a dobozba vágni, majd jöhetnek a lyukak. Ez a trükkös rész, mert ugye egyforma lyukakat szeretnénk, és lehetőleg mátrix-szerűen (hogy normálisan nézzen ki). Ezt elérni ugye lehet úgy, hogy előre rárajzoljuk a lyukak helyét, de akkor a végén ezek körvonala megmarad, és nem olyan szép. Nomeg méregetni is kell, azt meg ki szeret?

Kitaláltam hát egy roppant egyszerű módszert, amivel könnyen, gyorsan lehet a lyukakkal haladni, méghozzá egy kis sablont készítettem, melynek belseje pont annyi, mint a “hivatalos” lyukméret (3×5 cm). A pereme 1 cm. Érdemes valami kemény lapból kivágni (pl. 1-2 mm-es modellezős műanyag lap), hogy tartós legyen. Ezután már csak pakolászni kell egymás mellé, mindig kivágva az aktuális lyukat:

Érdemes a szélek felől haladni, hogy ha nem jön ki pontosan a sor, akkor középen összeérve legyen a nagyobb lyuk (legalábbis szerintem az úgy szebb :-) ). Aztán, sok-sok óra vidám faragás és darabolás után már meg is kapjuk a végeredményt:

És ha nem hagyjuk kint az erkélyen a dobozt, szivacsostul egész télen, még nem is lesz ilyen foltos az egész. Az első után jöhet a többi réteg, amíg csak fér a dobozba!

A módszer előnye, hogy bármekkora dobozból tudunk így figuratartót eszkábálni, és a szivacsokba teljesen egyéni méretű modelleket is bele tudunk pakolni, saját magunk (és a közös téren osztozó egyéb hozzátartozók) nagy örömére!

A Jubileumi Osztag – 3. rész

Jónapot, jó szurkolást!

Sikerült alaposan elmaradnom a díszpintyekkel, pedig szerettem volna haladni. Aztán múlt pénteken meg persze, amikor szépen rákészültem, hogy lefotózom a figurákat, kiderült, hogy lemerültek az aksik a fényképezőgépben. Szóval, végül sokszoros késéssel, nagy nehézségek árán jött össze ez a bejegyzés. Lássuk hát modelleket:


Harrist festegettem kicsit (Domi Howling Griffon katonabácsijával együtt), minek eredményeképp a páncél végleges, már csak a többi alkatrészét kell kifesteni. A színminta abszolút klasszikus (90-es évek GW), nagy kihúzásokkal, hasonlóan, ahogy Laca egész seregét festettem. Ott mondjuk általában nem húztam ki ennyire az éleket, inkább csak szárazecseteltem, de most rászántam az időt rendesen. Ha végre lesz alkalmam, festem tovább, az arcára különösen kíváncsi vagyok.

Kitt testvér baltája alakul, nem áll már olyan bénán, mert megcsapoltam. E mellett úgy döntöttem, hogy nem vacakolok a lábfejeivel, levágom, és kap újat gyurmából (GW Green Stuff). Egyelőre így néz ki, a következő lépésben méretre reszelem és megkapja a csizma peremét is.

Reeves új lába elkészült, sőt talpat is kapott. Szvsz egész pofás lett, a kis béna régi csizmák stílusát sikerült hozni teljes mértékben. :-) A lefaragott sisak helyett kapott két gránátot, hogy ne legyen olyan üres az az oldala. Már csak a festés hiányzik…

Kapitány testvér kardját meglepően jól sikerült kiputtyzni, aminek nagyon örülök. Nem voltam biztos benne, hogy ennyire illesztésmentesen sikerül kipótolni a nagy lyukat a kardján, de egyáltalán nem látszik. Keresgéltem a bitboxban, hogy valami csicsát még rakjak rá, de nem találtam megfelelőt (az új kiegészítők nagyon frankók, de sajnos túl nagyok). Marad így, majd festek rá mindenfélét.

Sok héttel az indulás után így áll a projekt, ami nem túl erős haladásilag, úgyhogy jó lesz belehúzni…

WordPress Themes